Belül talán közben semmi nem történik, s életünk középpontja egészen érintetlenül marad. Elveszítettük a dolgok valóságába, valódi tartalmába vetett hitünket. Oly sokszor csalódtunk, be kell hát érnünk a valószínűséggel, a lényeg látszatával; a szokással, azzal, ami épp kezünk ügyébe esik, vagy éppen jólesik. Igen, ez maradt nekünk: ami jól esik – a hangulat. Így a szeretet sem több hangulatnál, s mint ilyen, ugye illékony.

 

Közhely, hogy kiüresedtek az ünnepeink. Az advent és a karácsony is. Érezzük ezt, s az ember nem szereti az értelmétől megfosztott dogokat, amelyekről érzi, hogy mozgását akadályozó lim-lomokká váltak az életében. Aztán némelyek ettől elragadtatva magukat, ész nélkül, habzó szájjal rontanak az ünnepnek: „Le a karácsonnyal!”, s toporzékolva követelik, hogy az egyéni belátás dönthesse el, hogy mit, mikor, és hogyan ünnepel; majd ha ő szeretetet érez, akkor ünnepli a karácsonyt; majd ha ő úgy érzi, ha lesz rá hangulata… Na, tessék! Cseberből-vederbe. Ugyanott vagyunk. A hangulatnál. Ó, szerencsétlen ember! Hiába játssza el, hogy ünnepel, hogy meghatott, hiába ölt magára kívül-belül megannyi cicomát – semmilye nem marad; s hiába undorodik és acsarkodik a külsőségek ellen – semmilye nem marad… A hiteles, valódi tartalom kellene, a lényeg kellene.

 

Merthogy az mégiscsak megvolt, csak útközben valahogy elkallódott. Minden ünnep valamely nemzeti, vallási, közösségi eseményre, valamilyen közösen megélt valódi tartalomra épült. Ezt a lényeget sűrítette az ember az ünnepbe rituálék és szimbólumok segítségével. Az ünnep: információátadás. Közösségi és egyéni életünk nagy horderejű, megélt eseményeinek a megértése és továbbadása. Az ünnep: stabilizáció. Egy közösség életének, összetartozás-érzésének megerősítése. Az ünnep: perspektíva. Tágabb értelmezési keretbe helyezi egyéni életünket. (Az advent és a karácsony ünnepe transzcendens jelentősséget ad az emberi életnek.) Dr. Villányi László írja: „Az ünnep ambíció, törekvés, igény és minőség.” Ünnepeink kiüresedésével csupán ezeket veszítjük el, semmi mást. Nem más ez, mint az ember önkéntes lemondása arról, hogy életét önmaga értelmezze és határozza meg. A légüres térbe pedig idegen eszmék és szokások törnek be.

 

Így került napjainkra az ünnep – és minden egyéb – középpontjába: az ÉN. S az Én a korlátlan hatalom illúziójától megittasulva követeli magának a jogot, hogy életét egyedül ő tölthesse meg tartalommal, azt gondolván, hogy képes önmagából világot teremteni; s közben nem veszi észre, hogy ő maga is oda bocsátja gyökereit, abból él, amely ellen öklét rázza hevesen. Így lesz ünnepi kérdésünk egyetlen szempontra redukálva: „Hogyan érezhetném jól magam? Hogyan nyerhetném ki (a karácsonyból is) a legtöbb élményt? Mi kell a tökéletes hangulathoz?”

 

Ünnepet nem lehet kitalálni, vagy eljátszani. Vagy megértem és azonosulok az esemény lényegi magjával, vagy unom magam, bosszankodok és elmegy a hangulatom is… Még talán megmenthetnénk az ünnepet, bár a harsány hivalkodás világában ez egyre kevésbé lehetséges; nehéz észrevenni a csendes csodákat s elfogulatlan figyelmünket áldozni oda. Le kellene ásni fáradságot nem kímélve a mélybe, le egészen ahhoz a picike maghoz, amely ott lapul. Az ünnepnek nincs instant változata – az a hangulat.