Kellemesen zsúfolt, elegáns cukrászda galériáján üldögéltünk egyik barátommal a minap és beszélgettünk. Úgy, mint a többiek – fesztelenül, jókedvűen, majd az élet furcsa fordulatain mélázó komor gondolatokkal. Délfelé járt az idő; a mögöttünk lévő asztalnál egy tisztes-őszes öregúr mosolyogva biccentett a teáját felszolgáló pincérnek. Beszélgettünk mindenféléről, míg hogy, hogy nem, társalgásunk gondolatmenete bizonyos gyógyszerész-etikai kérdések felé vett irányt. Na, ekkor rögtön felötlött bennem a téma, amely már hónapok óta szinte mindennapjaink része, lázban tartva a közvéleményt, s úgy tűnik, most sötét és rémisztő fellegként készül ránk telepedni. Két betű, két szám: H1N1. Vagy ez is csupán az egymást át- meg átszövő politikai, egészség- és gyógyszeripari és még ki tudja milyen érdekszférák, média-hátszéllel támogatott szcenírozott akciója volna? Húsz halottat számlálva a szélsőséges szkepszis felett talán már eljárt az idő, bár lehetnek még így is kételyeink… Az egyszerű ember tanácstalansága határtalan tud lenni olykor. Felmerültek hát az ilyenkor szokásos kérdések, s barátom szónokias hevülettől fűtve adott hangot véleményének: ő bizony nem oltatja be magát! – vagy legalábbis majdnem biztos benne… Magam hezitáltam csupán, s nem igazán tudtam egyértelműen állást foglalni.  

 

De a lényeg most nem is az én évődésem, hanem: elfogyott az utolsó korty kávé is, készülődünk, épp indulnánk felállva az asztaltól, amikor megszólalt mögöttünk valaki:

  - Fiúk, be kell oltatnia magát mindenkinek!

Odafordulunk, s megpillantottuk az öregúr pirospozsgás, őszen keretezett arcát, amint jóindulattal, de harcos elszántsággal kapcsolódik privát beszélgetésünk témájához. Nyilvánvaló, hogy az öregúr élénk reakcióját barátom manipulációt szimatoló, védőoltás-ellenes álláspontja váltotta ki, amelynek nemrég adott hangot vehemensen. Megszólítottak bennünket, így hát odaléptünk a teáját békésen szürcsölő öregúrhoz, aki rögtön el is látta a tekintély kellő súlyával mondandóját, mondván, hogy ő orvos, és nem a levegőbe beszél. Barátom persze nem adta könnyen magát, s kezdte sorolni ellenérveit és kételyeit. Egy darabig csak hallgattam és gondolkodtam, mígnem arra lettem figyelmes, hogy az öregúr melletti asztalnál kedélyesen csevegő hölgypár egyik tagja kissé megemelkedve székéről ránk szegezi tekintetét, s tágra nyílt szemmel jelzi: habár ismeretlenül, de ő is szeretne részt venni spontán alakult eszmecserénkben. Már kezdtem magam a moderátor szerepében érezni, s próbáltam az orrom előtt élénk diskurzusba bonyolódott barátomat szelíden inteni, hogy ugyan, adjunk már szót a szomszéd asztalnál várakozó hölgynek is, talán okosabbak leszünk. A fiatalos, de talán már nem is oly fiatal, elegánsan öltözött hölgy meg is kapta a szót, s nekieresztette bánatát: ő bizony be fogja oltatni magát, inkább, mint félelemben élni, így legalább nyugodt lesz, s különben is, ő lesza*ja (sic!) azt a négyezer, vagy kétezer, vagy mennyi forintot amennyibe kerül az oltás; ő egy üzletben többet is elkölt annál! Na – gondoltam – kezdünk alulmaradni a harcos védőoltás-pártiakkal szemben; jó lesz vigyázni, még a végén a békés süteménymajszoló emberek egyként sorakoznak fel újdonsült vitapartnereink mögé, s kipofoznak bennünket az utcára – vagy a legközelebbi rendelőig… No lám, a H1N1 még meg sem érkezett  hozzánk teljes fegyverzetben, máris megfertőzi a békés közéleti tereket. Barátom hol a hölgy, hol az öregúr felé fordult, és becsülettel állta a sziporkázó érveket, de bölcsebb volt azért annál, mintsem hogy ölre menjen a vitában; s talán ő is érezte, hogy ez a játszma még nincs végigjátszva… Így miután a hölgy befejezte monológját, még meghallgattuk a tisztes öregúr jótanácsait: ha mégsem oltatjuk be magunkat, akkor együnk rengeteg hagymát és fokhagymát és zöldséget, gyümölcsöt; majd lehalkítva hangját, szájához emelte kezét, mint aki titkot súg, s zárta intelmeit:

  - …és rengeteget kef*ljetek!       

 

Hiába, a kollektív félelem kapcsolatteremtő, közösségformáló erő. Ha félelmének tárgyát az ember a közös térbe vonja és megnevezi, mindjárt megszelídül. Reméljük valóban megszelídül…