Járvány, betegség, halál – naponta beszélünk róluk, látjuk-halljuk a híreket, s az emberben alakot ölt a félelem: bármelyikünket utolérhet. De ez a fajta „mindennapiság” éppen hogy elfedi előlünk, hogy mennyire megváltozott az efféle emberi válsághelyzetekhez való hozzáállásunk. Megfigyelhetjük, hogy bár a közgondolkodást áthatja a H1N1, s a nyomában leselkedő halál, mégis, a betegség és halál lényegében: tabutéma. 

 Beszélünk róla, de e beszéd formái, rituáléi valójában éppen a téma „eltávolítását” szolgálják; tudattalanul is kerüljük a szembenézést, s csupán életünk felszínén jelentkező technikai jellegű problémaként kezeljük. Egyszerűen megszoktuk, hogy modern világunkban a betegség néhány mozdulattal elintézhető jelenség – elvégre ezért vannak az orvosok –, amely nem zavarja meg különösebben életünk szokott folyását. Hiszen nem lehetünk betegek; menni, dolgozni, teljesíteni, élni kell. Ha mégis legyűr valakit valamilyen kór, s úgy tűnik emberi méltóságától is megfosztja, igyekszünk gyorsan és érzelemmentesen cselekedni – átadjuk a tudománynak, minél kevesebb ideig zavarja az életünket.

 

A bennünket körülvevő és átható művi egészségkultusz már fel sem tűnik. A társadalmi érvényesülés, a siker, a boldogság mind-mind az erős és egészséges ember privilégiuma – mondják. Ha gyenge vagy, ha problémáid, kérdéseid vannak, szégyelld magad, csak gondot okozol a környezetednek, a társadalomnak, amely a siker és haladás közösen megformált eszményképe előtt hódol; a világ az erőseké. De mi az erő? Mi a siker? Mi a haladás? E fogalmak manapság – a globális katasztrófák árnyékában – már egyáltalán nem magától értetődő fogalmak. Jelen világunk érdekkonglomerátumai persze az általuk sugallt értelmezési kereteket tartják egyedül elfogadhatónak, s őrködnek is buzgón felette, hiszen a társadalmi ellenőrzés kézben tartásának záloga éppen ez.

 

 A fiatalság és egészség utáni hajsza mindent elborít, beszivárog mindennapjainkba, gondolatainkba, a divatba, még a tekintetünkről is leolvasható. De hát, végül is kívánatos dolgok ezek nem? Persze, azok, de e heves vágy egy ponton éppen az ember ellen fordul. Egy hamis emberképet sugall, amely nem képes a valóságot úgy venni, ahogyan az van. Ez az emberkép nem képes megbékélni a ténnyel, hogy emberlétünk lényegi jellemzőihez tartozik a függőség, a kiszolgáltatottság, olykor a tehetetlenség. Azt sugallja, hogy mindezek csupán múló, eltávolítandó zavarok, amit az ember, az emberiség ki fog nőni, csupán fokozni és pontosítani kell az ellene mozgósított tudományos apparátust. De igaz ez? Nem inkább úgy van, hogy a gyengeség, szenvedés, halál az élet „tartozékai”, a mi életünké is; ettől még emberek vagyunk, sőt sikeres és boldog emberek is lehetünk. Persze tegyük meg amit csak megtehetünk, sőt, küzdjünk minden bomlasztó erő ellen, így van ez rendjén, de a lényeg ettől nem változik: ezek a dolgok nem kívül, hanem belül vannak életünkön, itt vannak mindig, hozzánk tartoznak. Ha közelítenek hozzánk, érintenek bennünket, nem tragédia történik (vagy nevezzük akár tragédiának), valami olyan történik, ami sorsszerűen emberségünkhöz tartozik.

 

Mert mi volna a lényeg? Az egészség – bökjük rá azonnal. Tényleg? Hát semmi nincs ami az egészséget megelőzné, s ennélfogva fontosabb volna? Számomra valahogyan más szó kívánkozik ide válasz gyanánt: az EMBER. „Mielőtt” egészséges vagy beteg vagyok: ember vagyok. Képesek vagyunk szinte bármit elviselni, ha „ember-ség” vesz körül bennünket, ha emberként bánnak velünk, ha emberhez méltó életszemlélettel, célokkal, értékekkel, erőforrásokkal rendelkezünk; de ha ezektől megfosztanak mi marad? Mit kezd az ilyen ember az egészségével, pénzével, szabadidejével??? Olykor láthatjuk is, és csak csodálkozunk. E folyamat kiteljesedvén aztán létrehozza a „modern embertípust”: a szabadság illúziójával kontroll alatt tartott FOGYASZTÓT. Talán nem kell bizonygatni, hogy társadalmunk erőteljes siker- és egészségkultusza mögött vaskos érdekek húzódnak.        

 

De kanyarodjunk vissza. Ha valakiben megfogalmazódott, hogy ez a gondolatmenet egy pesszimista, depresszív életszemlélethez vezet, hadd kérjem, ne siesse el a dolgot. Az élet kíméletlenül realista szemlélete gyakran vezet persze ehhez, de nem mindig. Sőt, e gondolkodásmód végül olyan alapokig juthat el, amelyre – paradox módon – éppen hogy erős és pozitív életszemlélet épülhet. S végül hadd fordítsam meg a kérdést: az illúziókon és a kívülről sugallt szemléletmódon alapuló élet vajon boldog és kívánatos? Nem hiszem. Előbb-utóbb lehull a lepel…