Belül talán közben semmi nem történik, s életünk középpontja egészen érintetlenül marad. Elveszítettük a dolgok valóságába, valódi tartalmába vetett hitünket. Oly sokszor csalódtunk, be kell hát érnünk a valószínűséggel, a lényeg látszatával; a szokással, azzal, ami épp kezünk ügyébe esik, vagy éppen jólesik. Igen, ez maradt nekünk: ami jól esik – a hangulat. Így a szeretet sem több hangulatnál, s mint ilyen, ugye illékony.

 

Közhely, hogy kiüresedtek az ünnepeink. Az advent és a karácsony is. Érezzük ezt, s az ember nem szereti az értelmétől megfosztott dogokat, amelyekről érzi, hogy mozgását akadályozó lim-lomokká váltak az életében. Aztán némelyek ettől elragadtatva magukat, ész nélkül, habzó szájjal rontanak az ünnepnek: „Le a karácsonnyal!”, s toporzékolva követelik, hogy az egyéni belátás dönthesse el, hogy mit, mikor, és hogyan ünnepel; majd ha ő szeretetet érez, akkor ünnepli a karácsonyt; majd ha ő úgy érzi, ha lesz rá hangulata… Na, tessék! Cseberből-vederbe. Ugyanott vagyunk. A hangulatnál. Ó, szerencsétlen ember! Hiába játssza el, hogy ünnepel, hogy meghatott, hiába ölt magára kívül-belül megannyi cicomát – semmilye nem marad; s hiába undorodik és acsarkodik a külsőségek ellen – semmilye nem marad… A hiteles, valódi tartalom kellene, a lényeg kellene.

 

Merthogy az mégiscsak megvolt, csak útközben valahogy elkallódott. Minden ünnep valamely nemzeti, vallási, közösségi eseményre, valamilyen közösen megélt valódi tartalomra épült. Ezt a lényeget sűrítette az ember az ünnepbe rituálék és szimbólumok segítségével. Az ünnep: információátadás. Közösségi és egyéni életünk nagy horderejű, megélt eseményeinek a megértése és továbbadása. Az ünnep: stabilizáció. Egy közösség életének, összetartozás-érzésének megerősítése. Az ünnep: perspektíva. Tágabb értelmezési keretbe helyezi egyéni életünket. (Az advent és a karácsony ünnepe transzcendens jelentősséget ad az emberi életnek.) Dr. Villányi László írja: „Az ünnep ambíció, törekvés, igény és minőség.” Ünnepeink kiüresedésével csupán ezeket veszítjük el, semmi mást. Nem más ez, mint az ember önkéntes lemondása arról, hogy életét önmaga értelmezze és határozza meg. A légüres térbe pedig idegen eszmék és szokások törnek be.

 

Így került napjainkra az ünnep – és minden egyéb – középpontjába: az ÉN. S az Én a korlátlan hatalom illúziójától megittasulva követeli magának a jogot, hogy életét egyedül ő tölthesse meg tartalommal, azt gondolván, hogy képes önmagából világot teremteni; s közben nem veszi észre, hogy ő maga is oda bocsátja gyökereit, abból él, amely ellen öklét rázza hevesen. Így lesz ünnepi kérdésünk egyetlen szempontra redukálva: „Hogyan érezhetném jól magam? Hogyan nyerhetném ki (a karácsonyból is) a legtöbb élményt? Mi kell a tökéletes hangulathoz?”

 

Ünnepet nem lehet kitalálni, vagy eljátszani. Vagy megértem és azonosulok az esemény lényegi magjával, vagy unom magam, bosszankodok és elmegy a hangulatom is… Még talán megmenthetnénk az ünnepet, bár a harsány hivalkodás világában ez egyre kevésbé lehetséges; nehéz észrevenni a csendes csodákat s elfogulatlan figyelmünket áldozni oda. Le kellene ásni fáradságot nem kímélve a mélybe, le egészen ahhoz a picike maghoz, amely ott lapul. Az ünnepnek nincs instant változata – az a hangulat. 

 

 

Járvány, betegség, halál – naponta beszélünk róluk, látjuk-halljuk a híreket, s az emberben alakot ölt a félelem: bármelyikünket utolérhet. De ez a fajta „mindennapiság” éppen hogy elfedi előlünk, hogy mennyire megváltozott az efféle emberi válsághelyzetekhez való hozzáállásunk. Megfigyelhetjük, hogy bár a közgondolkodást áthatja a H1N1, s a nyomában leselkedő halál, mégis, a betegség és halál lényegében: tabutéma. 

 Beszélünk róla, de e beszéd formái, rituáléi valójában éppen a téma „eltávolítását” szolgálják; tudattalanul is kerüljük a szembenézést, s csupán életünk felszínén jelentkező technikai jellegű problémaként kezeljük. Egyszerűen megszoktuk, hogy modern világunkban a betegség néhány mozdulattal elintézhető jelenség – elvégre ezért vannak az orvosok –, amely nem zavarja meg különösebben életünk szokott folyását. Hiszen nem lehetünk betegek; menni, dolgozni, teljesíteni, élni kell. Ha mégis legyűr valakit valamilyen kór, s úgy tűnik emberi méltóságától is megfosztja, igyekszünk gyorsan és érzelemmentesen cselekedni – átadjuk a tudománynak, minél kevesebb ideig zavarja az életünket.

 

A bennünket körülvevő és átható művi egészségkultusz már fel sem tűnik. A társadalmi érvényesülés, a siker, a boldogság mind-mind az erős és egészséges ember privilégiuma – mondják. Ha gyenge vagy, ha problémáid, kérdéseid vannak, szégyelld magad, csak gondot okozol a környezetednek, a társadalomnak, amely a siker és haladás közösen megformált eszményképe előtt hódol; a világ az erőseké. De mi az erő? Mi a siker? Mi a haladás? E fogalmak manapság – a globális katasztrófák árnyékában – már egyáltalán nem magától értetődő fogalmak. Jelen világunk érdekkonglomerátumai persze az általuk sugallt értelmezési kereteket tartják egyedül elfogadhatónak, s őrködnek is buzgón felette, hiszen a társadalmi ellenőrzés kézben tartásának záloga éppen ez.

 

 A fiatalság és egészség utáni hajsza mindent elborít, beszivárog mindennapjainkba, gondolatainkba, a divatba, még a tekintetünkről is leolvasható. De hát, végül is kívánatos dolgok ezek nem? Persze, azok, de e heves vágy egy ponton éppen az ember ellen fordul. Egy hamis emberképet sugall, amely nem képes a valóságot úgy venni, ahogyan az van. Ez az emberkép nem képes megbékélni a ténnyel, hogy emberlétünk lényegi jellemzőihez tartozik a függőség, a kiszolgáltatottság, olykor a tehetetlenség. Azt sugallja, hogy mindezek csupán múló, eltávolítandó zavarok, amit az ember, az emberiség ki fog nőni, csupán fokozni és pontosítani kell az ellene mozgósított tudományos apparátust. De igaz ez? Nem inkább úgy van, hogy a gyengeség, szenvedés, halál az élet „tartozékai”, a mi életünké is; ettől még emberek vagyunk, sőt sikeres és boldog emberek is lehetünk. Persze tegyük meg amit csak megtehetünk, sőt, küzdjünk minden bomlasztó erő ellen, így van ez rendjén, de a lényeg ettől nem változik: ezek a dolgok nem kívül, hanem belül vannak életünkön, itt vannak mindig, hozzánk tartoznak. Ha közelítenek hozzánk, érintenek bennünket, nem tragédia történik (vagy nevezzük akár tragédiának), valami olyan történik, ami sorsszerűen emberségünkhöz tartozik.

 

Mert mi volna a lényeg? Az egészség – bökjük rá azonnal. Tényleg? Hát semmi nincs ami az egészséget megelőzné, s ennélfogva fontosabb volna? Számomra valahogyan más szó kívánkozik ide válasz gyanánt: az EMBER. „Mielőtt” egészséges vagy beteg vagyok: ember vagyok. Képesek vagyunk szinte bármit elviselni, ha „ember-ség” vesz körül bennünket, ha emberként bánnak velünk, ha emberhez méltó életszemlélettel, célokkal, értékekkel, erőforrásokkal rendelkezünk; de ha ezektől megfosztanak mi marad? Mit kezd az ilyen ember az egészségével, pénzével, szabadidejével??? Olykor láthatjuk is, és csak csodálkozunk. E folyamat kiteljesedvén aztán létrehozza a „modern embertípust”: a szabadság illúziójával kontroll alatt tartott FOGYASZTÓT. Talán nem kell bizonygatni, hogy társadalmunk erőteljes siker- és egészségkultusza mögött vaskos érdekek húzódnak.        

 

De kanyarodjunk vissza. Ha valakiben megfogalmazódott, hogy ez a gondolatmenet egy pesszimista, depresszív életszemlélethez vezet, hadd kérjem, ne siesse el a dolgot. Az élet kíméletlenül realista szemlélete gyakran vezet persze ehhez, de nem mindig. Sőt, e gondolkodásmód végül olyan alapokig juthat el, amelyre – paradox módon – éppen hogy erős és pozitív életszemlélet épülhet. S végül hadd fordítsam meg a kérdést: az illúziókon és a kívülről sugallt szemléletmódon alapuló élet vajon boldog és kívánatos? Nem hiszem. Előbb-utóbb lehull a lepel…

 

Kellemesen zsúfolt, elegáns cukrászda galériáján üldögéltünk egyik barátommal a minap és beszélgettünk. Úgy, mint a többiek – fesztelenül, jókedvűen, majd az élet furcsa fordulatain mélázó komor gondolatokkal. Délfelé járt az idő; a mögöttünk lévő asztalnál egy tisztes-őszes öregúr mosolyogva biccentett a teáját felszolgáló pincérnek. Beszélgettünk mindenféléről, míg hogy, hogy nem, társalgásunk gondolatmenete bizonyos gyógyszerész-etikai kérdések felé vett irányt. Na, ekkor rögtön felötlött bennem a téma, amely már hónapok óta szinte mindennapjaink része, lázban tartva a közvéleményt, s úgy tűnik, most sötét és rémisztő fellegként készül ránk telepedni. Két betű, két szám: H1N1. Vagy ez is csupán az egymást át- meg átszövő politikai, egészség- és gyógyszeripari és még ki tudja milyen érdekszférák, média-hátszéllel támogatott szcenírozott akciója volna? Húsz halottat számlálva a szélsőséges szkepszis felett talán már eljárt az idő, bár lehetnek még így is kételyeink… Az egyszerű ember tanácstalansága határtalan tud lenni olykor. Felmerültek hát az ilyenkor szokásos kérdések, s barátom szónokias hevülettől fűtve adott hangot véleményének: ő bizony nem oltatja be magát! – vagy legalábbis majdnem biztos benne… Magam hezitáltam csupán, s nem igazán tudtam egyértelműen állást foglalni.  

 

De a lényeg most nem is az én évődésem, hanem: elfogyott az utolsó korty kávé is, készülődünk, épp indulnánk felállva az asztaltól, amikor megszólalt mögöttünk valaki:

  - Fiúk, be kell oltatnia magát mindenkinek!

Odafordulunk, s megpillantottuk az öregúr pirospozsgás, őszen keretezett arcát, amint jóindulattal, de harcos elszántsággal kapcsolódik privát beszélgetésünk témájához. Nyilvánvaló, hogy az öregúr élénk reakcióját barátom manipulációt szimatoló, védőoltás-ellenes álláspontja váltotta ki, amelynek nemrég adott hangot vehemensen. Megszólítottak bennünket, így hát odaléptünk a teáját békésen szürcsölő öregúrhoz, aki rögtön el is látta a tekintély kellő súlyával mondandóját, mondván, hogy ő orvos, és nem a levegőbe beszél. Barátom persze nem adta könnyen magát, s kezdte sorolni ellenérveit és kételyeit. Egy darabig csak hallgattam és gondolkodtam, mígnem arra lettem figyelmes, hogy az öregúr melletti asztalnál kedélyesen csevegő hölgypár egyik tagja kissé megemelkedve székéről ránk szegezi tekintetét, s tágra nyílt szemmel jelzi: habár ismeretlenül, de ő is szeretne részt venni spontán alakult eszmecserénkben. Már kezdtem magam a moderátor szerepében érezni, s próbáltam az orrom előtt élénk diskurzusba bonyolódott barátomat szelíden inteni, hogy ugyan, adjunk már szót a szomszéd asztalnál várakozó hölgynek is, talán okosabbak leszünk. A fiatalos, de talán már nem is oly fiatal, elegánsan öltözött hölgy meg is kapta a szót, s nekieresztette bánatát: ő bizony be fogja oltatni magát, inkább, mint félelemben élni, így legalább nyugodt lesz, s különben is, ő lesza*ja (sic!) azt a négyezer, vagy kétezer, vagy mennyi forintot amennyibe kerül az oltás; ő egy üzletben többet is elkölt annál! Na – gondoltam – kezdünk alulmaradni a harcos védőoltás-pártiakkal szemben; jó lesz vigyázni, még a végén a békés süteménymajszoló emberek egyként sorakoznak fel újdonsült vitapartnereink mögé, s kipofoznak bennünket az utcára – vagy a legközelebbi rendelőig… No lám, a H1N1 még meg sem érkezett  hozzánk teljes fegyverzetben, máris megfertőzi a békés közéleti tereket. Barátom hol a hölgy, hol az öregúr felé fordult, és becsülettel állta a sziporkázó érveket, de bölcsebb volt azért annál, mintsem hogy ölre menjen a vitában; s talán ő is érezte, hogy ez a játszma még nincs végigjátszva… Így miután a hölgy befejezte monológját, még meghallgattuk a tisztes öregúr jótanácsait: ha mégsem oltatjuk be magunkat, akkor együnk rengeteg hagymát és fokhagymát és zöldséget, gyümölcsöt; majd lehalkítva hangját, szájához emelte kezét, mint aki titkot súg, s zárta intelmeit:

  - …és rengeteget kef*ljetek!       

 

Hiába, a kollektív félelem kapcsolatteremtő, közösségformáló erő. Ha félelmének tárgyát az ember a közös térbe vonja és megnevezi, mindjárt megszelídül. Reméljük valóban megszelídül…